Kosár

 x 
A kosár üres

Belépés

Ion Muresan látomásai

Megjelent a Parnasszus c. költészeti folyóiratban, 2016 tavasz, 1. szám

„Bezzeg, ha mérnök lennék,
bezzeg, ha orvos lennék,
bezzeg, ha könyvelő lennék…!
Meginnék legalább még egy fél vodkát.”

Néhány éve a kolozsvári egyetemen tartott író-olvasó találkozón, amikor a nálunk is ismert költőt és regényírót, Mircea Cărtărescut a közönség megtapsolta, annyit mondott: „Köszönöm, de itt van közöttünk Ion Mureşan, a legnagyobb kortárs román költő, szerintem őt illeti meg a taps.” „Muri”, ahogy barátai becézik, az elmúlt harmincöt esztendő alatt mindössze három vékony verseskötetet publikált: Téli verseskönyv/ Cartea de iarnă, 1981, 2013; Az érthetetlen vers /Poemul care nu poate fi înţeles, 1993; Alkohol-könyv/ cartea Alcool, 2010.

   Ennek ellenére a kortárs román líra egyik legeredetibb alkotójának tekintik. Életművét egy-egy angolra, franciára és németre fordított verseskötet, esszékötet (Az elveszett könyv. A nyom poétikája/ Cartea pierdută. O poetică a urmei, 1998), több interjú, számos cikk és a róla szóló gazdag legendárium egészíti ki. Beszélgetéseiben többször elmondta: ő nem versesköteteket ír, hanem verseket. A tékozló fiú visszatérése című közel négyszáz soros versciklusát, például, hat évig csiszolgatta. A Kolozs megyei Borsaújfalun  született 1955-ben és a Babeş-Bolyai Egyetem történelem-filozófia szakán szerzett diplomát. Sokáig egy falusi általános iskolában tanított. 1981-ben a kolozsvári Echinox című, háromnyelvű (román, magyar és német) lap köré csoportosult írókkal indult. A bukaresti és jászvásári nyolcvanas nemzedékkel (mindannnyian a nyolcvanas évek elején léptek be az irodalomba) ők képviselik a román posztmodern irányzatot. Közülük említjük Mircea Cărtărescut, Mircea Nedelciut, Traian T. Coșoveit, Florin Iarut, Alexandru Mușinat, Marta Petreut, Ion Bogdan Leftert, Mariana Marint, Matei Vișniec-ket és Ioan Es. Popot. A másfélszáz éves román irodalmi hagyománytól eltérően, a nyolcvanas generáció radikális fordulattal a francia és a német modell helyett az angolszász irodalom felé fordult. Az új irodalmi kánon középpontjába a Beat Generation került, Allen Ginsberg, Lawrence Ferlinghetti, William S. Bourroughs és még sok más író. Ezt követően Romániában az angol nyelv néhány év alatt felváltotta a franciát, olyannyira, hogy Cannes-ban, amikor a francia televízió élőben riportot készített az Aranypálma-díjas román filmrendezővel, meg kellett várni a francia-angol tolmácsot…, ami két évtizeddel azelőtt szinte elképzelhetetlennek tűnt.
   A nyolcvanasok számára a posztmodern a modernségtől való elhatárolódásban nyilvánul meg, a hagyományt ironikusan kezelik, műveikben eltűnnek a műfaji határok, és létrejön „vendégszövegek” és a saját szövegek közötti párbeszéd. A textualitás új esztétikai funckiót hoz létre, műveikben a szép és rút már nem ellentétes fogalmak, hanem kiegészítik egymást. Umberto Eco szerint „a szép-fogalom csupán bizonyos keretek között értelmezhető, viszont a rútság végtelen, s ezzel bonyolultabb, változatosabb és szórakoztatóbb…” (interjú, 2007). Maga Eco is jobban vonzódott a szörnyekhez, Boticelli egyik legmaradandóbb alkotása is a Pokol térképe címet kapta. Ion Mureșan ez utóbbiakhoz vonzódik, mert költői énje a „félelem fészke”, melyből lidércnyomásos lírai univerzum kel életre. Elmosódik a határ valós és valótlan között, ami a korai avantgárdra emlékeztet. Első kötetében a Vers a költéményről drámain megszenvedett lírai dokumentum az életmű („madárijesztő”) megszületéséről. A szerző a költő-szerep megfogalmazására tesz kísérletet („ágy alá bújva puceváltam”) hangsúlyozottan negatív eszközökkel („rongyok”, „használtcipő kupac”), és ez a mureșani mítoszteremtés expresszionista alapmotívuma. A létrehozott szöveg láttán („csupán képzelgek”) a szerzőt megmagyarázhatatlan „rémület” keríti hatalmába („s üvölteni kezdek a félelmemtől”), melyet a „létezés érzékelésének” és a „tudat kitágulásának” foghatunk föl. Ez a korai vers már előrevetíti az életmű rétegeit: küzdelem/meghasonlás; alkotás/rettegés; felemelkedés/bukás; remény/vigasztalanság, és az ellentétpárok közötti roppant feszültséget.  
   Mureşan költészetét (Az alkoholisták dala, A tékozló fiú visszatérése, Rotterdam) hömpölygő, bizarr hangzású és látomásos képiségű verssorok jellemzik. Az életműnek sajátos topográfiai középpontja a kocsma.  Mureșan térben és időben kitágítja a kocsmai létezést. „A kocsma menedékhely, pogány oltár, ahol az őszinte vallomás  teremti meg a bensőségességet” – vallja a költő. A kocsmában mindenki megszabadul a gátlásaitól, meggyónja bűneit és arról beszél, amiről otthon vagy máshol nem lehet. Az Alkoholisták dala mára már folklorizálodott, kocsmákban szavalják, a szájhagyomány része lett: „Jaj, ti szegény, jaj, ti szegény szesztestvérek,/ miért nincs senkinek egy jó szava hozzátok! / De leginkább, leginkább inkább reggel kéne, / amikor dőlingélve caplattok a fal mellett…” A kocsma hiánya szenvedést okoz a másnapos szesztestvéreknek: „kocsma / ugrik elétek, akár egy tréfás kisnyúl, s csak áll, / csak áll ott, csak áll.  / Ekkor szemetekben kigyullad a szűzies fény, / és a nagy boldogságtól kiver benneteket a veríték”. A tékozló fiú visszatérésében a mennyei kocsmában, mely hasonlít a földihez, a kiválasztottak, a világirodalom jeles piásai (köztük  Petri és Ady) isznak és csevegnek, szorosan együttműködve a földi kocsmázókkal.
   A versek zenei szerkezetét furcsa lüktető és repetitív, monoton hangsornak tűnő ritmus alkotja, amely minden pillanatban robbanásra kész, akárcsak Ravel Boleró-jában: „Délig bevérzik a bíbortól a város./ Délig háromszor jön el az ősz, és háromszor lesz tavasz,/ s a vándormadarak háromszor / kelnek útra melegebb vidékre, és onnan háromszor térnek vissza”. (Az alkoholisták dala). Gyakori a botladozó varáció („De leginkább, leginkább inkább”), az isméltés: („Jaj, ti… jaj ti?”; „És akkor… És akkor”; „Bezzeg… Bezzeg”; „A képzelet tornácán”; „iszik… iszik. iszik…”; „piál… piál… piál…”), valamint a zenei motívumként ismétlődő verssor:  „Ha verset írok” (Költemény); „Minden olyan szép, mintha már rég meghaltam volna”. (Minden olyan szép); „És a kalauz vállon veregetett, / beszéljen már halkabban, mondta”. (Költemény) vagy „S most elmondom a színtiszta igazat” (Rotterdam).  A Bolerón  kívül lehet asszociálni a svéd-angol Gustav Holst A bolygók c. nagyzenekari szvitjére, ha meg kissé rekedtes hangon morzsolgatjuk a verssorokat, Tom Waits Bad Liver and a Broken Heart-je jut eszünkbe („… itt vagyok roskatagon, összegörnyedtem és a székemre rogytam, / Majd ez a bolond vesz néhány felest és fröccsöt a röstikben, / Az összes kalauz és hordár meg én kijövünk egy negyeddollárosból…”)  
   Mureșan költői univerzumának másik pillére a képiség:  hol expresszionista, hol szürreális hangulatban. A falusi gyermekkor emlékei közül felsejlik egy szilváskert, a domb, a dombon egy vörös dívány, ami elindít egy-egy Magritte-ra vagy Delvaux-ra jellemző szürrealista képsort: „A vörös dívány körül száz meg száz sárga zászló lengedez. / Fölöttük sok-sok nagy madár sötét árnya kering némán. / Minden olyan szép, mintha már rég meghaltam volna.” (Minden olyan szép).
   A vizionárius képalkotás remekének tekinhetjük Rotterdam c. versét, melynek címe is egy másik németalföldi festőt, Hieronymus Boscht idézi meg. Mindketten válságos korról, roppant változásokról szólnak, képeik, verseik a látszatreménység apokaliptikus víziója – és egyben kritikája. Ilyen A Szent Antal megkísértése, Szénásszekér-triptichon, A gyönyörök kertje vagy A tékozló fiú visszatérése vagy a Rotterdam. Ha valaki nem hinne e képhalmaz valóságában, a költő tanúként kiáltja világgá: „S most elmondom a színtiszta igazat”; vagy „Most figyelmeztetni jöttem önöket”. Vészjós vallomás, de végülis az utasok azért „ereszkedenek le az utcára ezernyi kötélen, hogy megalapítsák / a bennünk megszülető várost.”

Köszönet a költőnek a versek válogatásában nyújtott segítségéért.
Farkas Jenő

ION MUREȘAN

Vers a költeményről

Életemben csakis rongyokat gyűjtöttem hogy madárijesztőt csináljak
belőlük magamnak emlékszem a napokra amikor ágy alá bújva puceváltam
nagy művem a használtcipő kupacot melyre vánkosként hajtottam le fejem mikor bealudtam
s most hogy készen vagyok végre mindennel éjjelente lekapcsolom a villanyt és csupán képzelgek
s üvölteni kezdek a félelmemtől.

Költemény
(Nichita Stănescunak)

Nap mint nap bővül  a  címlistám,  kiket kell elfelejtenem.
Nap mint nap fogyatkozik a lakások száma,
ahol tisztességes emberként látnak vendégül.
Bezzeg, ha mérnök lennék,
bezzeg, ha orvos lennék,
bezzeg, ha könyvelő lennék…!
Meginnék legalább még egy fél vodkát.

Az alkoholisták dala

Jaj, ti szegény, jaj, ti szegény szesztestvérek,                               
miért nincs senkinek egy jó szava hozzátok!
De leginkább, leginkább inkább reggel kéne,
amikor dőlingélve caplattok a fal mellett,
s néha térdre rogytok, mint ügyetlen
kisiskolás betűi buknak fel az irkában.
                             
A Maga végtelen jóságában csak Isten
tolja a kocsmát közelebb hozzátok,
mert Ő könnyen megteheti, akár a gyerek,
ki a gyufásdobozt ujjával mozdítja el.
És az utca végére érve, a sarok mögül,
hol azelőtt semmi nem volt, zsupsz! a kocsma
ugrik elétek, akár egy tréfás kisnyúl, s csak áll,
csak áll ott, csak áll.   
Ekkor szemetekben kigyullad a szűzies fény,
és a nagy boldogságtól kiver benneteket a veríték.
                               
Délig bevérzik a bíbortól a város.
Délig háromszor jön el az ősz, és
háromszor lesz tavasz,
s a vándormadarak háromszor
kelnek útra melegebb vidékre,
és onnan háromszor térnek vissza.
Ti közben a kocsmában fecsegtek,
vég nélkül fecsegtek az életről. Az életről,
csak úgy, és még az ifjú alkoholisták is
beleszólnak mély felelősségtudattal a beszélgetésbe,
és ha megakadnak vagy dadognak
az nem azért van, mert hallatlan eszméket
akarnak közölni, hanem
mert már ilyen fiatalon fölöttébb
szívhez szóló tennivalókról nyilatkoznak.  
                                  
De Isten ennél is tovább megy
a Maga végtelen jóságában.
Hirtelen lyukat üt ujjával a Mennyország falába.
És odahívja az alkoholistákat,
kukucskáljanak csak át azon.
(Ó, ki hallott még ehhez fogható boldogságról az életében!)  
S ha a remegésük miatt csupán apró  
füves rétet képesek látni,
még ez is fölülmúl minden képzeletet.  
Aztán egyikük feláll és
tétován belerondít a hangulatba:
„Oly hamar, oly hamar száll le az este,  
mikor közülünk mindenki megpihen és megbékél
majd mindörökre!”
Akkor egyenként felállnak az asztaltól,
zsebkendőjükkel megtörlik nedves szájukat,
és szégyellik magukat nagyon, nagyon.

Teremtés-történet

És akkor lőn az este.
És akkor lőn a reggel is.
De mindez régen történt.
És csak egyetlen egyszer.

Hideg

A képzelet tornácán olyan hideg van,
hogy ha meglőnének egy hattyút
egy vénember is sokáig ellakna a sebben.
A képzelet tornácán olyan hideg van,
hogy csak a szomszédok állnak derékig
fűrészporban és dalolnak,
hogy csak a szomszédok – a zöldellő lángnyelvek.


Költemény

Nézd, ha verset írok,
nem vagyok hasztalan, mellőzhető ember.
Ha verset írok, nem vagyok gyámoltalan.
Érzem, hogy alám kúszik egy kerekes-szék,
s egyszerre enyém lesz a nikkelfehér
négykerekű fogyatékoskocsi.

Tiszta ünneplőben üldögélek ilyenkor,
ölemben a nagy csokor virág,
meg egy vidám képű moncsicsi,
s roppant büszkén elindulok a sarki templom
bejárata felé.
Az úton sokan jönnek szembe velem.
Üdvözletükbe szánalom vegyül.
– Van az életnek napos oldala is – vetem oda.
Imádkozzatok!

Költemény
Másnapos voltam és roppant szomorú.                        
Ilyenkor üvegbaba-törékeny az ember,
átlátszó, akár az akvárium,
melyben lelke nyomorult aranyhalként úszkál.  
Kővé dermedt a levegő,
s ha ilyenkor indulsz be, a hirtelenségtől
kezed is eltörhet,
lábad is eltörhet,
s koponyád ezer szilánkra hullhat szét.
Cefetül szomorú voltam, hogy
senki sem akarta megmondani, hová megyek,
mit keresek a vonaton, így éjféltájt.
A kalauz rámförmedt,
ha van jegyem, miért kell piszkálnom őt,
hagyjam békén, a francba már velem,
s ne nyaggassam ostoba kérdésekkel.  
Földereng bennem anyám mondása:
„Fiam, mikor nem tudod, hogyan viselkedj,
sandíts másokra, és kövesd őket!”
Később kabátujjammal letöröltem az ablakot,
s bámultam kifelé a semmibe.
Az égbolt fényes volt és könyörtelen.
A vonat vakító fehér
tündöklő rét mellett haladt,
messze mindenféle emberlakta helytől.
A rét közepén egy asszony bandukolt
a távoli domb felé.
Kietlen domb felé ballagott, meg-megállt,
s újra botladozni kezdett a hóban,
lépdelt ide-oda kanyarogva.    
Fájt, hogy nem értem, mit keres
a tündöklő hófehér réten,
a hóban kanyarogva bandukolva
a távoli kietlen domb felé,
messze mindenféle emberlakta helytől!
A kalauz vállon veregetett,
beszéljen már halkabban, mondta.
Akkor mindegyre keresgéltem a fejemben
egy gondolatot, mely ki tudná tölteni
az asszony koponyáját,
hogy közös legyen az agyunk,
mint két panellakás, közös konyhával.
Akár a messzi, kietlen domb,
túl a tündöklő réten, agyam is kietlen volt,
hol egyetlen magasztos vagy hasznos
gondolatom sem születhetett.
Ekkor az asszony megállt,
a vonatot nézte, némán felém intett,
tekintetében óvatos és fásult együttérzéssel:
mit is keresnék én azon a vonaton, mely
elakadt  és valahogy kanyarogva halad
a hófehér tündöklő rét mellett,
messze mindenféle emberlakta helytől?
És a kalauz vállon veregetett,
beszéljen már halkabban, mondta.


A tékozló fiú visszatérése (részlet)
VII
(Látomás)
Itt lent a földi kocsmák csupán halvány árnyképei az örök égi kocsmának, melynek támfala a Mennyország falát támasztja. A kocsmában sárga falak, keskeny füstös ablakok és felfénylő párkányok világítanak, a tetőzet részben beszakadt, a fölmeredő gerendákon kerek és aranyló darázsfészkek, kint az ablak alatt színes gazban üres üvegekkel teli ládák. A mennyezet közepéről lelóg egy sárga villanykörte, mely legyek árnyékával szórja be az asztalt, a virágmintás és csikkek-lyuggatta viaszos vászont és a csorba poharakat. A sarokban piciny kályha  áll, s csupán a hideget sugarazza. Ami itt hatalmas, ott fent parányi, s akik ott isznak, mintha régi piciny ikonra festve innának. Út sincs a kocsma előtt, csupán a mélység kútja, tele sok-sok  acélgolyóval. Néha, akárcsak karácsonykor, csengettyűszó hallatszik, és lovas szekér baktat el az ablak előtt. A szekéren  óriáskeblű orosz asszonyok, kezükben kulacs, s éneklik, hogy „ablak alatt hajlik az orgona.” Mögöttük ökrösszekér, nagy halom almával s dióval, előtte két gyerek mint szőnyeget gurítja az utat, majd földobja a szekérre,  s így lassan távolodnak.  
Ott az ember együtt piál azzal, akit elképzelt magának. Ott együtt piálnak az elképzelt személyek azokkal, akik őket maguknak elképzelték. Ott, aki éjjel álmodik, reggel együtt iszogat azokkal, akiket álmában látott.

Együtt piál ott Baudelaire és Virgil Mazilescu,
ott piál Petri György is Edgar Allan Poe-val,
piál Firmin, a brit konzul és Malcolm Lowry,
piál William Faulkner  és Szergej Jeszenyin                                                                                                            
piál Marguerite Duras és Ady Endre                                                                                                         
piál Paul Verlaine és Hemingway                                                                                                                       
piál Trauman Capote is Nichita Stănescuval
piál Graham Green és Wiskey Priest,
piál Scott Fitzgerald és Dick Diver,
piál Tennessee Williams és Raymond Chandler,
piál Dylan Thomas is Mariana Marinnal, és
piál Bacovia is James Joyce-szal,
piál Raszkolnyikov, Mikolka és Marmeladov
s még sokan mások a kiválasztottak közül,
akik agyon itták magukat a koponyánkban.
S hogy az Idők Végezetéig piálhassanak, csupán nekik maradt épségben a szájuk és a tarkójuk, és a tarkóhoz tartozó két kezük. Ami testükből megmaradt aranyporrá szublimált, ami ha mozogni kezd olyan, mint alkonyatkor úszók fel-felbukkanó feje a porban. Ha felülről nézed őket, az asztalnál ülnek, s ha megpróbálod lerajzolni a látványt, ezernyi ferde kusza vonalkát látsz, akárcsak az elsős gyerekek füzeteiben, ezernyi száraz gallyat magas, kiszáradt fatörzsön. De ők, ott fenn, arról fecsegnek-e, amiről itt a kocsmában mi is beszélünk, vagy talán mi vagyunk, akik ismételjük azt, amiről ők odafent beszélnek? Szerintem, mi mindannyian egyszerre s ugyanarról fecsegünk. Szerintem minket csupán egy üvegfal választ el egymástól, vastagsága mint a söröskorsó talpa. Amint beleütköznek az üvegfalba, szavainkról leválik a hang és a jelentés. Mint az atléta, aki belép az öltözőbe, levetkőzik, és pucéron átlép a túlsó oldalra. Miután a szavak visszajönnek, polgári ruhát öltenek, belépnek a kocsmába és a koponyánkba, és vasárnapi hangulatban újra megtelik velük a szánk. Így az élők és holtak között végtelenül ismétlődnek ugyanazok az igék. Ki ne látott volna apró buborékokat a vodkás üvegek falán? Kik ők? Két világ közé szorult buborék-szavak.   
Na, és mi van a boldogsággal? Az akkor következik el, amikor mind az ablakhoz lépnek, és a poharat szemük elé tartva a Földön hazáig látnak, és látják Istent is, amint elhalad méltósággal a magasban fölöttük, s mint hosszú lábú fehér gólya lépked egyik kocsma tetejéről a másikéra, egyik kocsma kéményéről a másikéra.  S lábain úgy fut fel a füst, mint a repkény a tájleírásokban.

Minden olyan szép
Fönn, ott a dombon, vörös dívány.
A vörös dívány körül száz meg száz sárga zászló lengedez.
Fölöttük sok-sok nagy madár sötét árnya kering némán.
Minden olyan szép, mintha már rég meghaltam volna.
                           
A vörös dívány mellett kis deszkaasztal,
rajta fehér papírlap és egy kancsó kék virágokkal.
Egy nő hosszú zöld ruhában.
Ébenfa széken ül a deszkaasztal mellett.
Keze fehér és jéghideg.  
Fehér és jéghideg kezével ír,
egy Mihai Eminescu-verset másol magának
nyomtatott betűkkel.
Minden olyan szép, mintha már rég meghaltam volna.
          
A túlsó dombon alszom a fűben, a szilvásban.
Fehér kispárnán pihen álomban elnyugodott fejem.
Késem és fejszém a párna alatt, s álmomban
azt gyanítom magamról, talán megbolondultam.    
Álmom szúrós drótból kerítést fon körém úgy,
hogy egyetlen állat vagy ember sem törhet rajta át.  
Nincs helye se embernek, se állatnak
a másik ember vagy állat álmában,
ki a fűben, a szilvásban alszik.
Minden olyan szép, mintha már rég meghaltam volna.
                    
Mindenben olyan szép minden.
A völgyben, a faluban a tárgyak  
dőlingélnek és ringatóznak, akárha
valaki előtt tisztelegve.
Az út két szélén ezernyi apró madár
kusza és felhevült dalt csivitel.
Esteledik. Vörösen izzik a nap.
Valaki árnyéka csipketerítőként simul arcomra.
Minden olyan szép, mintha már rég meghaltam volna.


Rotterdam
„Jön a Zeppelin! Jön a hatalmas léghajó!” –
rikkancsok hada kiabálta az utcán.
„Jön a hatalmas léghajó! Jön a Zeppelin!”–
gyerek és bérkocsis kiabálta az utcán.

És mindannyian felöltöttük ünneplőnket
és a tengerpartra rohantunk léghajót várni
tavaszi szívvel.
S már otthonról virágba borult lélekkel
indultunk el.
Már otthonról úgy indultunk, csodát fogunk látni.

De a Zeppelin éjszaka érkezett, vaksötétben,
s a hajnalban úgy horgonyzott fent a ritka levegőben,
mint hullámok fölé dermedt viharfelhő, melyből egy hang,
törékeny és idegen női hang ereszkedett alá
s a szürke homokdűnéből is a törékeny és idegen női hang.

Díszőrségünk tisztelgett és katonazenekarunk
eljátszotta az indulót.
De a Zeppelinből senki sem
mutatkozott üdvözölni minket,
átvenni a virágjainkat, vagy legalább
felénk lobogtatni a zsebkendőjét.

S most elmondom a színtiszta igazat:
a Zeppelin gyomrából ezernyi kötél lógott
a tengerbe, ezernyi vastag hajókötél.
És napkeltekor dobpergés hallatszott,
a női hang is elhalt,
majd a Zeppelin lassan emelkedni kezdett.

S most elmondom a színtiszta igazat:
a kötelek végén egy tengeri teknős csüngött,
a teknős fölött a kötél áthatolt egy hal testén,
a hal fölött a kötél áthatolt egy vitorláshajón,
a vitorláshajó fölött a kötél áthatolt egy teherszállító hajón,
a teherszállító hajó fölé fölszögeztek egy villamost,
e fölé egy hintót,
majd a kötél áthatolt egy lovon,
a ló fölött egy kicsiny szatócsbolt állt,
benne szürke kis kereskedők
olcsó áruikkal kereskedtek,
a szatócsbolt fölött egy rendőrörs állt,
s minden rendőr fölött egy kerékpár lebegett,
nyergében egy-egy hosszú ruhás hölgy,
fejük fölött egy-egy vörös esernyő,
s az esernyőre rátűzve egy-egy úriember,
egy-egy tiszteletreméltó polgár, és
a Zeppelin gyomra alatt a kötél áthatolt egy
szürke kalapon.

S mindez ezerrel megszorozva,
akár ezernyiszemes színes gyöngyfűzér.
Esküszöm, hogy a saját szememmel láttam!

Most figyelmeztetni jöttem önöket:
kihasználva az alkalmat, hogy bárki beléphet
egy-egy régi fényképbe,
s hogy bárki bármikor kiléphet
egy-egy régi fényképből,
és kihasználva az alkalmat, hogy itt vagyunk
és a versről beszélgetünk
és nem nézünk ki az ablakon,
hogy mind, akik a Zeppelin gyomrának foglyai voltak
épp most ereszkedenek le az utcára ezernyi kötélen,
hogy megalapítsák
a bennünk megszülető várost.

Zalán Tibor és Farkas Jenő fordításai

Lui Farkas Jenő dorindu-i o beție plăcută dimpreună cu Ion Mureșan
Cu prietenie la Budapesta, în 18 sept. 2013  

A dedikáció fordítása:
Farkas Jenőnek kellemes iszogatást kívánok Ion Mureșan társaságában.  Barátsággal Budapesten, 2013. szeptember 18-án.
KÉP:

Ion Mureșan: cartea Alcool, Editura Charmides, Bistrița, 2010/ Ion Mureșan: Alkohol-könyv, Charmides Kiadó, Beszterce, 2010

Megjelent a Parnasszus c. folyóirat 2016 tavaszi számában