Kosár

 x 
A kosár üres

Belépés

Söpörd a szőnyeg alá, így jobb lesz neked!

Farkas Jenő

A Szatmárnémeti Színház a budapesti Nemzetiben.                                                        
                                                
   A határok nélkül a Nemzetiben program 2016 októberi elődásai között szerepelt a Szatmárnémeti Harag György Társulat vendégjátéka I. L. Caragiale Az elveszett levél című vígjátékával. Azok, akik elfeledték a két évvel ezelőtti csakugyan Zűrzavaros éjszaká-t a Nemzetiben, és jegyet válottak a szatmárnémetiek előadására, jól szórakoztak. A darab témája ismert toposz: A három testőrben d’Artagnan ellopott levele  ihlette meg E. A. Poe-t, aki a francia királyi udvarból kiinduló remek krimiben (Az ellopott levél) követi a „rendkívüli hatalmat” adó levél útját, mely megegyezik Az elveszett levélével. Caragiale valós történelmi háttérbe, egy regáti kisvárosba helyezi a történéseket az 1883-as  választások idején. A Nemzeti Liberális Párt liberális és konzervatív frakciója a legelvetemültebb cselszövésektől és zsarolásoktól sem riad vissza, azért hogy megszerezze a képviselőjelöltséget. Az egyik frakció egy elveszett szerelmes levéllel zsarolja a másikat, mely visszazsarol egy hamis váltó ürüryén, de végül a fővárosból nevezik ki a liberális párti jelöltet.

         Az előadás napjainkat idézi: „2015-öt írunk” – hangzik el a színpadon. A magyar nézők számára is jól ismert Sorin Militaru rendező egyedülálló produkcióval rukkolt elő: a szatmárnémeti színház magyar és román tagozata párhuzamosan játssza Az elveszett levelet, ugyanabban a felfogásban. A magyar előadásban a választási kampány színhelye erdélyi, többségében, magyarlakta megye, ahol magyar szereplők, magyar katonaindulókra, magyar zászlókat lengetnek, romániai magyar társaságok, intézmények és pártok képviselői csatáznak a színpadon, és a választási beszéd alatt az egyik frakció tagjai: „Autonómiát, autonómiát!” skandálnak. Tudjuk, hol vagyunk. Az egyedüli román a darabban, a fővárosból rájuk erőszakolt képviselőjelölt Agamemnon Dandanache (Ciprian Vultur, a román tagozat vendégszínésze), aki nehezen ért szót a megye magyar elöljáróival, ez utóbbiak hiányos román tudásuk miatt, de pillanatok alatt belerázódik a kisvárosi játszmákba. A román tagozat előadásában, gondolom, ugyanez történik fordított előjellel: román megye, román zászlók, a fővárosból magyar képviselőt  (Bodea Tibor, a magyar tagozat színésze) küldenek a román megyébe, aki, feltehetően, hibásan beszéli a románt, majd ő is eggyéölelődik az alantas politikai színjátékban. Áthallásos és jelenidejű minden egyes jelenet: pártharc, pálfordulás, intrika, zsarolás, hamis váltó, rögeszmés románságkép, kiválóan megkomponált tömegjelenetek. Amikor A. Dandanache megjelenik a színpadon, a választópolgárok az Erdélyi induló néhány sorát többször ismételve a jövevény felé szorosan felsorakoznak, akár egy katonai alakzatban, nyújtott karral és revolvernek ható mutató ujjal hangosan éneklik a Trianonra utaló: „Édes Erdély itt vagyunk/, érted élünk és halunk,/ Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg!” A jelenet felvillantja emlékezetünkben Goya világhírű festményét, A felkelők kivégzését is. A meghökkentő jelenetet a román rendező úgy oldja fel, hogy Túróczy (Tóth Pál Miklós) előveszi bicskáját, és hatásos szünet után, a színpadon és a nézőtéren uralkodó pisszenés nélküli csöndben, komótosan kettévág egy almát és a felét odanyújtja a megrettent Dandanachénak. A jelzés világos, akárki vagy a miénk vagy, és velünk egyívású leszel. Ezen kívül több ilyen bravúros jelenet dícséri a rendező és a koreográfus (Bordás Attila) munkáját. Megemlíteném a részeges polgár (Bodea Tibor) második felvonásbeli emlékezetes kalapos jelenetét, Tálasy (Gaál Gyula) rendkívül hatásos választási beszédét vagy az  előadászáró fergeteges táncot, mely szimbóluma az erkölcsi fertőben való örök egyenlősdinek, mindenfajta kompromisszumnak és a megváltozhatatlanba való beletőrödésnek.   

Az előadás előnyére válik, hogy magyarosították a neveket: a konzervatívokat Paliczki István a megye prefektusa, Tarhonyai Zakariás választási iroda vezetője, felesége Zoé, Tálasy Dezső és Túróczy Rezső képviseli; a radikálisokat, „vörösöket”, ahogyan akkor nevezték,  Kacagányi Miklós, Jánosi és Pálosi. Zoé, Tarhonyai ifjú felesége szerelmes levelet kap a megye prefektusától, Paliczkitől, mely levél a parvenü ügyvéd és laptulajdonos radikális ellenzéki, Kacagányi kezébe kerül, aki megzsarolja Zoét, férjét és Paliczkit, hogy a közelgő parlamenti választáson őt támogassák, ellenkező esetben, lapjában közzéteszi a levelet. Közben a férj, feleség és szerető hamis váltó felhasználásával vádolják a zsaroló Kacagányit. De ez a kölcsönös, hiábavaló zsarolás nevetségessé válik, ugyanis a levél visszakerül Zoéhoz, és a pártközpontból egy új képviselőt jelölnek (Agamemnon Dandanachet), aki ugyanazzal a trükkel lett képviselőjelölt: Bukarestben az egyik befolyásos személy, a „falu bikája” nála felejtette a kabátját, zsebében egy szerelmes levéllel. Dandanache zsarolással rávette, hogy a választások előtt néhány nappal a távoli megyében őt indítsa képviselőként.
A rendező két felvonásba sűríti az előadást, ezzel a jeleneteket feszesebbé, a magyar nevek révén követhetőbbé teszi. Az első felvonás a krimi jegyében zajlik, Paliczki (Rappert-Vencz Gábor) és Zoé (Kovács Nikolett) a megszokott harsány és hisztérikus indulati kitörések helyett, inkább a jövőjüket tudatosan építő, a Poe-i értelemben vett okos csalókra hasonlítanak. Telitalálatnak érzem Tarhonyai (Bessenyei István) játékát az idős, megcsalt férj szerepében, aki a román közbeszédben ma is szállóigékként használt abszurd mondatokat ismételget: „egy ici-pici türelmet!” vagy „Ahol nincs erkölcsi morál és nincsenek elvi princípiumok, ott szükség van egy ici-pici diplomatikusságra.” Ehhez hasonlóak Tálasy logikátlan nélkülöző kijelentései: „Árulás, ám legyen árulás, de tudjunk róla mi is” vagy Julius Caesar és Napóleon kedvenc mondását idézve: „Szeretem az árulást, de megvetem az árulót”. A korrupt rendőrfőnök, Gyuri (Nagy Orbán) tájszólása kiemeli az állandóan fizetésemelést követelő svihák személyiségét: „Nagy család… minimálbér, költségvetés szerint kérem” vagy „Mert vegyünk például engem. Nálam is ugye jelentkezik egy-két gond. Egy: népes a család. Kettő: a fizetés, mint tudjuk, kicsi, amennyire futja a költségvetésből…”
   A rendező számtalan látványos változtatásainak egyike a Gyuri gyerekeiből álló látomásos kórus, mely a megbékélésről és szeretetről dalol. A jelenet talán még szürreálisabb lenne, ha minden elsötétülne a színpadon és csak a nemzeti lobogóba öltöztetett kórust világítanák meg.
       
   Hogy mennyire lehet egy színművet átírni, adaptálni vagy újraértelmezni, arra maga szerző, I. L. Caragiale ad magyarázatot Irodalom-e a színház c. írásában: a színház „konstruktív művészet”, mert az események értelmezésére törekszik, mindennél fontosabb a darab előadhatósága és színpadi megjelenítése. Ilyen értelemben jogos minden változtatás, akár a Mohácsi János és Mohácsi István pécsi „elveszett levele”, a sepsiszentgyörgyiek magyar és román szövegekből álló előadása, Tompa Gábor kolozsvári előadása, melyben nők játszanak férfiakat és fordítva. Vagy bármiféle fordítás-értelmezés (mint Seprődi Kiss Attiláé, a jelen előadás alapszövege, Bodor Ádámé, Mohácsi-testvéreké, Tompa Gáboré) vagy adaptáció (Parti Nagy Lajos Karnebálja). Mindez azért lehetséges, mert Caragiale figuráinak egyetemessége megkérdőjelezhetetlen.  Eugène Ionesco írja egyik tanulmányában: Caragiale eredetisége abban áll, hogy szereplői ostobák és elmerülnek az eltompulás abszurd útvesztőiben. Szellemi zűrzavar vesz rajtuk erőt, olyannyira, hogy mindenfajta eszme, gondolat elveszíti értelmét és funkcióját. A nyelvficam, a politikusi kényszerképzet annyira elterjedt a tizenkilencedik század másodim felének román társadalmában, hogy az élet miden területét elözönli a hangzatos és helytelenül használt kifejezésekből álló bizarr ékesszólás.
       
   Ezt az embertípust veszi górcső alá Caragiale, olyannnyira, hogy kortársai felismerni vélik magukat a vígjátékok és karcolatok szereplőiben és perrel fenyegetik a szerzőt. Később Ceaușescu elnöki rendelettel tiltotta be az 1981-ben, Lucian Pintilie által jegyzett, Caragiale-szövegek alapján készült filmjét (Miért harangoznak, Mitică?).” Caragiale szemtanúja annak a változásnak, mely feje tetejére állította a román téársadalmat: a kevésbé fejlett román gazdaságra és társadalomra korszerű európai modellt erőltettek (alkotmányt, intézményrendszert, reformokat, robbanásszerűen fejlődő politikai nyelvezetet.) Ezek a változások meghaladták a kialakuló társadalmi osztályok kultúráját, befogadó képességét és torz társadalmi jelenségeket szültek. Ebben az új, groteszk világban csetlő-botló román polgár ostobasága, politikai ambíciói, erkölcsi-szellemi züllöttsége, műveletlensége, hibás nyelvi fordulatai alkotják a sajátos Caragiale-i világot, melyben kortársai a legnagyobb természetességgel mozogtak kezdve a parlamenttől egészen a legkisebb vidéki városokig. Caragiale képes érzékeltetni azt a folyamatot, ahogyan a demokratikus intézményrendszer meghibásodik, fölmondja a szolgálatot és elszabadul kaotikus játék, szimbolum a kiüresedett, céltalanul járó rozsdás motorhoz hasonlítható nyelv. Emiatt tartják Caragialét az abszurd előfutárának.  Másrészt, hozzánk közel állónak érezzük a román szerző világát, mert az örök befejezetlen múlt és a bizonytalan jövő közötti átmenetiség kelet-európaiságunk meghatározó életélménye. A kelet-európaik rögeszmés másságképe ma sem változott. Ha valaki azt gondolná, hogy Sorin Militaru áthallásos rendezése kirívó lenne számunkra, ajánlom az olvasó figyelmébe Caragiale Rögeszmés kór (1909) c. írását. A román író ekkor már Berlinben él családjával együtt, és gyakran megfordul Karlsbadban, - itt kezdődik a karcolat -, ahol találkozik egy rendkívül intelligens, franciául kiválóan csevegő magyar úrral. Amikor a magyarságra terelődik a beszélgetés, az intelligens úr rögvest megváltozik, mintha rögeszmés-kényszeres betegség kerítené hatalmába, és  szreinte a magyar embernek nincs szüksége más kultúrára, csakis magyarra.   Az idegen, főképp az európai kultúra hatása káros a magyar szellemiségre, emiatt hivatalosan vagy magánemberként csökkenteni, kerülni vagy üldözni kell (akár az erőszak eszközeivel) a magyar civilizációval való bármely kapcsolat létrejöttét. Nincs más csak „nemzeti magyar” nyelv, irodalom, művészet, tudomány. Mielőtt megvádolnánk és elítélnénk Caragialét, akit román honfitársai  „a románság ellenségének”, „hazafiatlannak”, „a román szellemiségbe beilleszkedni képtelennek” „reakciósnak”, „csirkefogónak”, „Románia utolsó fanarióta megszállójának” neveztek, érdemes lenne elgondolkodni, hogy miért kerültünk a görög származású, anyai ágon német felmenőkkel rendelkező Caragiale tolla hegyére? Az írás egyrészt kísértetiesen hasonlít Eminescu fiatalkori politikai cikkeire (1870) és I. Slavici politikai újságírói tevékenységére, másrészt számos rólunk szóló francia vagy más baedekkerre, útikönyvre, melyben szinte szó szerint megismétlődnek az említett néplélektani általánosítások. Hogy miért? Ebben segíthet nekünk Sorin Militaru bátor rendezése.

u.i. Egy hazai napilap túl „hosszúnak” találta a cikket!